Négy

Sötétség ereszkedett le, viharfelhők vonultak a hatalmas, fekete tó fölé, amely ott terpeszkedett, ahol a város déli részének kellett volna lennie: fényei egymás után süllyedtek az olajos felszín alá. Át kellett jutnom a túloldalra – már ha volt túloldal. Hallottam a pánik fültépő ricsaját, ahogy a víz emelkedett. A levegőt por és gázok nehezítették; az utcákat, melyek még szárazon álltak, tűz barikádozta el. És mindenütt az oszlás bűze terjengett. Forró szél fújt, megmerevítve a nyakamat valamilyen sivító vírussal. Legyek és patkányok csüngtek rettegve a dolgok alsó feléről. Csak pillanatok kérdése volt, hogy kitörjön a vihar, és megnyíljon a föld.

Szinte teljesen vakon botorkáltam. Ahogy térdig gázoltam a tajtékzó áradatban, amely a város artériáiban keringett, minduntalan megbotlottam valamiben: a lebegő holttesteket a centrum felé szívta valami. Utat törve magamnak az uszadék-élőhalottak tömegében, futni szerettem volna, de egymagam voltam az ár ellen.

És egyre sötétebb lett. Nem értettem, miért van ennyi ember az utcákon. Sörtékbe gyűltek, mint a mágneses térbe került vasreszelék. Nyári öltözetükben mintha mit sem tudtak volna a közelgő kataklizmáról. Próbáltam figyelmeztetni őket, de úgy tettek, mintha meg sem látnának.

Tudtam, hogy menedéket kell találnunk, mielőtt leszakad az ég.

…Emlékszem egy férfira, szeme helyén hasítékkal, aki a könyökömet fogva felvezetett néhány lépcsőfokon, majd át egy üvegajtón, amit lekopott matricák borítottak. Párbeszéd valamilyen idegen nyelven. Aztán egy elmosódott, távolodó arc, és megint egyedül voltam. A sötétség fokozatosan elvonult.

– Egyágyas szoba fürdővel, két éjszakára. Hatvan dollár lesz előre, ha lenne szíves itt aláírni. – A recepciós felém fordította a vendégkönyvet.

– Joe majd segít vinni a bőröndjeit.

– Attól tartok, nincs poggyászom. – Összerezzentem, ahogy meghallottam a hangomat.

– Semmi probléma, uram – ragyogott a lány holdvilágképe. Éneklő hangja valahogy csillapítóan hatott.

A kezem egy kissé remegett, ahogy felvettem a tollat, és írni kezdtem.

Az Anna Gregory név meredt rám a lapról. Felnyögtem. A recepciós megkérdezte, minden rendben van-e. Azonnal feltámadt bennem a gyanakvás. A lány túl gondoskodó volt. Lepillantottam a kezemre. Vérnyom éktelenkedett a jobb mutatóujjam körme alatt.

Hirtelen meggyőződésemmé vált, hogy vér borítja az arcomat, az egész világ előtt nyilvánvalóvá téve a bűnt, melyet elkövettem. Hátam mögött a falon tükör lógott. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne nézzek hátra. Szemem előtt újra hullámokban kezdett gyűlni a sötétség.

Próbáltam megnyugtatni magam. A hotel elfogadhatónak tűnt, még ha egy kicsit elhasználtnak is: tökéletes menedék. A lány csak igyekezett barátságosan viselkedni.

Kisatíroztam az Anna Gregory-t, majd beírtam a saját nevemet egy fiktív címmel, és visszafordítottam a vendégkönyvet. A holdvilágképű recepciós ugyanúgy mosolygott, mint azelőtt. Nem kért semmilyen magyarázatot. Kitöltöttem egy csekket, ő pedig szó nélkül átadta nekem a kulcsot a kilences szobához.

Megint kezdtem elveszíteni a talajt a lábam alól. A lány útmutatását elnyelte a zúgás a fülemben. Elindultam egy folyosón, ami mintha minden forduló után egyre keskenyebb és sötétebb lett volna. A falak felém dudorodtak a folyosó közepe felé nyomakodva. A kezemmel kellett széttaszítanom őket. Testem áramkörein elektromos tűzként terjedt végig egy érzés: mintha a bőr, az idegek, az izom és a csont egész szövete elrothadt volna rólam. Nem maradt erőm. Vakon küszködtem magam előre, kitapogatva az ajtókon a számok alakját.

15,13, u, 9-

A kulccsal matatva végre sikerült kinyitnom az ajtót. Előrevetettem magam a szobába, bele az örök sötétségbe. Az örvény magával rántott lefelé, hogy majd végleg eleresszen.

Amikor magamhoz tértem, már majdnem sötét volt. A szobám bejárati helyiségében feküdtem, egyik lábamat az ajtónak támasztva. Fogalmam sem volt, hol vagyok. A szoba teljesen jellegtelennek tűnt. Ki tudtam ugyan venni a hotel nevét a kulcstartón, de ez sem mondott nekem sem mit. Fájt a fejem, iszonyúan görcsölt a hasam, és lázasnak éreztem magam. De az elmém tiszta volt.

Emlékszem, hogy bezártam az ajtót, behúztam a függönyt, és leoltottam a villanyt, mielőtt elvonultam volna az ágyba. Ostromra készültem. Ültem a sötétben, és vártam, mintha tudtam volna, hogy mi következik.

Az emlékrészletek nem meghatározott sorrendben érkeztek. Olyan volt, mint az elektronikus játékok. Véletlenszerű képek villantak fel egy képernyőn, és nekem választanom kellett közülük. Könnyen ment, nem tudtam hibázni. Tudniillik eleinte nem értettem, hogy részese vagyok a játéknak. Aztán kezdtem rájönni, hogy az én kezem az, ami összedolgozza a kutyatápot. Az én hátam hajol a fehér kartondoboz fölé. A vérpettyes gumicsizma is az enyém. Hirtelen pánik lett úrrá rajtam. Megpróbáltam kizárni a képeket, ám a képernyő nem halványult el. A szemem világát sem tudtam leoltani. A képek örökre ott voltak.

Azután összeomlottam, és zokogni kezdtem. Bizonyos értelemben megkönnyebbülés volt. Az ezt követő hosszú periódusból nem emlékszem másra, csak az iszonyatos testi fájdalomra. Minden energiámra és akaraterőmre szükség volt, hogy el tudjam viselni.

Amikor végre enyhült a fájdalom, rájöttem: képtelen vagyok elfogadni, hogy megöltem a kutyákat. Ez az értelmetlen, perverz brutalitás nem fakadhatott semmiből, amit eddig tudtam magamról. Igyekeztem menedéket találni a gondolatban, hogy valamiféle rohamom volt, vagy csak az agyam űz velem gonosz játékot, de mindvégig tudtam, hogy nem ez az igazság. És minél kevésbé voltam hajlandó vállalni a felelősséget a tetteimért, annál zavarodottabbá váltam.

Szemem előtt újra és újra megjelent Anna, amint hálóruhájában és papucsában lesiet a lépcsőn, kinyitja a nappali ajtaját, és rohanni kezd a fehér, vérfoltos doboz felé.

Aggódtam érte, mégsem merült fel bennem egy pillanatra sem, hogy tegyek valamit. Képtelen lettem volna felemelni a telefonkagylót. Összekuporodva ültem az ágy sarkában, és úrrá lett rajtam a bűnbánat agóniája.

Aznap éjjel (vagy másnap reggel) azt álmodtam, hogy bíróság előtt állok. Habár a nyitóbeszédemben bűnösnek vallottam magam, hirtelen rájöttem, hogy a védőm rossz tanáccsal látott el. Így hát felálltam, és érces hangon kijelentettem, hogy nem követtem el semmiféle bűnt. Ez robajló kacagást váltott ki az egész tárgyalóteremből. Még a bíró sem tudott visszafojtani egy röhintést.

Ahogy megértettem, mennyire súlyos a helyzetem, hosszú, szenvedélyes védőbeszédet tartottam, amely e szavakkal ért véget:

– Végeredményben hallottunk már súlyosabb bűnről is, minthogy valaki elaltatja az állatait!

Csend.

Vészjósló mormolás.

Tudtam, hogy nem sikerült meggyőznöm a bíróságot. Kétségbeesetten az esküdtek felé fordultam, hogy a támogatásukat kérjem, és ekkor vettem észre, hogy mind a tizenketten…

Azzal a baljós előérzettel ébredtem, hogy hamarosan valami borzalmas dolog történik. Felültem az ágyban, és felkapcsoltam a villanyt. Rémtettem emlékképei ismét özönleni kezdtek a tudatomba, és mintha enyhült volna a közvetlen fenyegetés. Valami azonban megváltozott.

A konkrét lelkiismeret-furdaláson kívül kínozni kezdett valamilyen általánosabb, elsöprőbb erejű bűntudat. Nem tudtam, hogy pontosan mi a vétkem, csak azt, hogy ez a „bűn” annyira förtelmes, amire már nem létezik feloldozás. A teher szó szerint elviselhetetlen volt. Úgy éreztem, mintha lassan összeroppantana valamilyen hatalmas, láthatatlan súly.

Nem tudom, meddig tartott a roham. Egészen váratlanul tört rám: az első hullám a földre taszított. Az ágy lábánál hevertem fuldokolva, iszonyú rémületben. Könny szökött a szemembe, és levegőért kapkodtam. A súly összenyomta a mellkasomat. Vér, takony és nyál szivárgott az orromból és a számból. Úgy éreztem, hogy a saját váladékomban fogok megfulladni. Hánytam. Heves görcsök rángatták a testem; kicsavarodó, kapálózó végtagjaim hiába ellenkeztek. A láthatatlan teher egyre növekvő súllyal nehezedett rám. Azt hittem, már sosem hagyja abba.

Aztán csökkenni kezdett a nyomás. Végül épp olyan váratlanul és megmagyarázhatatlanul tűnt el, mint ahogy érkezett. Ott hevertem saját váladékom tócsájában, és tetőtől talpig reszkettem – bénult hal a folyóparton, amint elveszett lételeme után kapkod.

Két napot és két éjszakát töltöttem abban a szobában behúzott függönyök, bezárt ajtó és egy tábla védelmében, ami a szállodai személyzetet volt hivatott távol tartani. Nem érzékeltem az idő múlását; nem emlékszem éhségre, szomjúságra, sem arra, hogy rágyújtottam volna, vagy kimentem volna a vécére. Nem rémlik, hogy elhagytam volna az ágyat. Néha aludtam, de többnyire csak feküdtem ott.

Eleinte nem ismertem fel a zajt: fülsértő durvasága egy másik világhoz tartozott. Ezúttal két csörgés. A szünet köztük szokatlan volt, ám a csörömpölő hang nem engedett. Valaki tudta, hogy itt vagyok. Nyilván végig a nyomomban voltak. A hangot követve rátaláltam a telefonmellékre az éjjeliszekrényen.

A kagyló után nyúltam.

– Halló? Öm… kilences szoba? Itt a recepció. A szobát délig kell elhagyni. Már háromnegyed tizenkettő van.

– Elnézést – próbáltam köszörülni a torkomat nem értem.

– A vendégeknek tizenkettőig el kell hagyniuk a szobájukat, különben felszámolunk még egy éjszakát. Kívánja meghosszabbítani a tartózkodását, uram?

Erre nem voltam felkészülve; úgy éreztem, ezen a döntésen áll vagy bukik minden.

– Milyen nap van ma? – kérdeztem.

– Hétfő, uram. – Hallottam, ahogy a lány próbálja elfojtani a kuncogását.

– Még egy éjszakát maradok.

Választ sem várva lecsaptam a telefont.

Hétfő! Csak most hasított belém, hogy mennyi időt vesztegettem el ebben a szobában heverve.

Gondolkodás nélkül felvettem a kagylót, türelmetlenül vártam, míg külső vonalat kaptam, majd az otthoni számot tárcsáztam.

– Segíthetek?

Női hang volt, melyet nem ismertem fel. Tétováztam, igyekeztem felmérni a helyzetet.

– Halló?

A hang éles volt, nem barátságos, de nem is barátságtalan, inkább hivatalos. Ami azt jelentette, hogy a kutyákat már megtalálták.

– Halló, van ott valaki? Halló!

Nem tudtam rávenni magam, hogy válaszoljak.

Egy kéz eltakarta a kagylót, míg a nő beszélt valakihez odaát.

Leraktam.